Egyik barátunk egyszer napnyugtakor egy magányos mexikói partszakaszon sétált. Ahogy ott bolyongott, meglátott a távolban egy embert. Közelebb érve hozzá észrevette, hogy az őslakos mindig lehajolt, valamit felemelt, aztán a vízbe dobta. Újra meg újra belehajított valamit az óceánba. Amikor a barátunk még közelebb ért, látta, hogy az ember tengericsillagokat emel fel, amelyek a partra sodródtak, majd – egyiket a másik után – visszadobja őket a vízbe. Barátunk teljesen megdöbbent ennek láttán. Odament az emberhez, és így szólt:
– Jó estét kívánok: azon morfondíroztam, vajon mit is csinál Ön itt.
– Visszadobom a tengericsillagokat a tengerbe. Látja, éppen apály van, és ezeket partra sodorta a víz. Ha nem dobom vissza őket, belepusztulnak az oxigénhiányba.
– Értem – válaszolta a barátunk -, de bizonyára tengericsillagok ezrei hevernek most ezen a partszakaszon. Lehetetlen mindegyiket elcsípni, túl sok van belőlük. Nem gondol arra, hogy ugyanez történik az óceán többi ezer partszakaszán is? Nem veszi észre, hogy nem lehet megváltoztatni ezt az egészet?
Az őslakos mosolygott, lehajolt, és felemelt egy újabb tengericsillagot. Aztán visszadobta a tengerbe, és így válaszolt:
– De ezeknek itt megváltozott valami!
