Évente egyszer nyilvánosságra hozzák néhány szakmagazinban a topmenedzserek fizetéseit. Abban az évben, amikor a következő történet megesett, az állt a hírekben, hogy a vállalat vezetése kimagaslóan megnövelte részesedését a cégben, hogy az ágazatban lévő többi vezetővel egy szintre kerüljön. Így Péter éves fizetését 450 ezer euróra növelték (amivel az autó üzletágban még mindig a legrosszabbul fizetett menedzser maradt). Ám a termék iránti szeretete, és az általa forgalmazott márka hagyományaira való büszkesége miatt kész volt néhány dologról lemondani – legalábbis a sajtó szerint.
Egy összvállalati értekezleten a személyzet részéről felmerült a kérdés a fizetések igazságosságáról.
– Egy kérdésem lenne az elnökséghez: én a szalagnál állok, és összerakom az autókat. Ezért évente 30 ezer eurót kapok. Ön a kétkerekűben kering fel-alá, szép dolgokat mond, és ezért a tizenötszörösét kapja. Nem lehetne, hogy legalább egy évre cseréljünk? – szólalt meg egy egyszerű szerelő.
Mindenki nevetett, a terem szikrázott az indulatoktól. Péter pompásan szórakozott. Azután odament a mikrofonhoz és így szólt:
– Kolléga úr, igaza van, nagyon nagy a különbség. Magam sem tudom, miért. Ugyanakkor szerencséje van, mert itt elöl ülnek a családok, az elnökség, és az üzemi tanács képviselői. Ebben a pillanatban ők úgy gondolják, hogy az én döntéseim ennyit érnek. Ha Ön meggyőzi őket, hogy egy picit jobban tudná végezni ezt a munkát, mint én, Öné az állás!
