A leghíresebb, vezetőképzéssel foglalkozó svájci intézet alapítója és vezetője, akit tréner kollégái tiszteletre méltó Gusztávnak hívtak, nagyon szigorúan meg akarta tanítani az új trénereknek, mit is jelent a saját munkánk szeretete.
– Te, Péter, volnál olyan kedves megmutatni nekem az ajánlatot, amit az első vevődnek írsz, mielőtt elküldöd? – mondta Gusztáv a csapatában lévő egyik új trénernek.
Péter örömmel megtette ezt a szívességet főnökének, így biztos lehetett abban, hogy levele meg fog felelni az intézet formai követelményeinek.
Amikor kész lett, elküldte Gusztávnak, akitől egy kézzel írott megjegyzés kíséretében visszajött a levél:
– Tudsz ettől jobbat írni? – A második variáció után ugyanezzel a megjegyzéssel kapta vissza a levelet.
A harmadik alkalomnál már kezdte elveszíteni türelmét az új tréner, egész estéjét azzal az átkozott első ajánlattal töltötte, amit el akart küldeni.
– Tudsz ennél még jobbat írni? – állt rajta újra következő reggel.
Ekkor a tréner már tényleg mindent beleadott, átgondolta, kutatott otthon, konzultált a kollégáival, és mialatt írt, megnyugtató zenét hallgatott. Ekkor a levélre már maga írta rá:
– Ennél jobban már nem tudom megírni!
Egy órával később mindketten bent ültek az irodában, egymással szemben. Ekkor megkérdezte a tréner az új főnökét:
– Te, Gusztáv, mondd már el, pontosan mit hiányoltál az első levélből?
Gusztáv kedvesen rámosolygott, és ezt mondta:
– Nézd, nem igazán tudnám megmondani, mert nem is olvastam. Csak azt olvastam, amire ráírtad, hogy ennél jobban már nem tudnád megírni – és az remek lett, nem igaz?!
